Mit jelent számodra ez a szó: Szakrális Magyarország?

Egy országot? Határokat? Egy térképen körberajzolható területet? A helyet, ahol megszülettél?

És mit jelent akkor, ha elé tesszük ezt az egyetlen szót:

szakrális?

A Szakrális Magyarország számomra nem egy újrarajzolt térkép. Nem egy politikai rendszer, és nem is a múlt visszaállításának vágya.

Sokkal inkább egy kérdés:

Milyen Magyarország születhetne meg akkor, ha előbb az Emberben történne változás?

Mert talán Szakrális Magyarországot sem kívül kell először keresnünk.

Hanem önmagunkban.

Mit jelent az, hogy szakrális?

A „szakrális” szót gyakran egyszerűen a „szent” vagy a „természetfeletti” szinonimájaként használjuk.

A Magyar Szakrális Anatómia szemléletében ennél tágabb értelemben beszélünk róla.

A létezésnek van egy számunkra közvetlenül érzékelhető része.

Látjuk a testet. A növényt. A vizet. A földet. A másik embert.

De abból, hogy valamit a megszokott érzékszerveinkkel nem érzékelünk közvetlenül, még nem következik, hogy számunkra ne lenne jelentősége.

A szakrális számunkra a létezés teljességének gondolatát jelenti: a láthatót és a láthatatlant együtt.

Ebből a szemléletből indul ki a Magyar Szakrális Anatómia is.

Nem kizárólag azt kérdezi, amit látunk:

Mi van?

Hanem azt is:

Mi lehet mögötte?

Milyen kapcsolatok, terek és hatások vesznek körül bennünket?

És mit tudunk ezekből érzékelni?

 Mit jelent a Szakrális Magyarország?

Ha a szakrálist így értelmezzük, akkor a Szakrális Magyarország sem egyszerűen földrajzi fogalom.

Nem egy olyan ország, amelynek a határait ceruzával rá lehet rajzolni egy térképre.

És nem azonos Nagy-Magyarország fogalmával sem.

A Szakrális Magyarország számomra elsősorban TÉR.

Egy olyan közös TÉR lehetősége, amelyet nem pusztán a földrajzi határok, hanem az abban élő emberek tudása, szándéka, kapcsolódása és értékrendje alakít.

Ezért van egy régi mondat ebben az írásban, amelyet ma is megtartanék:

 A Szakrális Magyarország előbb a szívünkben, majd a fejünkben kell, hogy kialakuljon.

Előbb megszületik a szándék.

Aztán meg kell értenünk, mit szeretnénk létrehozni.

És csak ezután következhet mindaz, amit ebből a látható világban képesek vagyunk megvalósítani.

 Szakrális Magyarország nem Nagy-Magyarország

Ezt fontos különválasztani.

Amikor Szakrális Magyarországról beszélek, nem területi követelésről beszélek.

Nem azt kérdezem, mekkora legyen Magyarország.

Hanem azt:

Milyen legyen?

Milyen emberek éljenek benne?

Hogyan viszonyuljunk egymáshoz?

Mit tekintsünk értéknek?

Hogyan bánjunk azzal a földdel, amelyen élünk?

Mit adjunk tovább azoknak, akik utánunk érkeznek?

És tudunk-e úgy gondolkodni egy országról, hogy közben ne csak azt nézzük, mit vehetünk el belőle, hanem azt is, mit tehetünk hozzá?

Ebben az értelemben a Szakrális Magyarország határa nem ott kezdődik, ahol a térképen meghúzták.

Hanem az Emberben.

 A TÉR nem egyszerűen hely

A Magyar Szakrális Anatómia szemléletében a TÉR fogalma különösen fontos.

Az élettér nem pusztán az a néhány négyzetméter, amelyet elfoglalunk.

Kapcsolatban állunk vele.

Hatunk rá, és hatással van ránk.

Az otthonunk, a kertünk, egy közösség tere, egy település vagy akár egy egész táj nem pusztán háttér, amelyben az életünk történik.

Része annak, ahogyan létezünk.

Ha pedig az Ember és a TÉR kapcsolatban áll egymással, akkor felmerül egy érdekes kérdés:

Milyen TÉR születik abból, amit mi emberek beleteszünk?

Félelem?

Harag?

Versengés?

Bizalmatlanság?

Vagy együttműködés, tudás, figyelem és békesség?

Talán egy ország állapotáról sem lehet teljesen külön beszélni azoktól az emberektől, akik annak a terét létrehozzák.

 Mi a Szakrális Értékrend?

A régi írásban ezt Szakrális Értékrendnek neveztük.

A gondolat lényege egyszerű:

ne csak azt kérdezzük egy döntésnél, hogy

„Nekem jó lesz?”

Hanem azt is:

„Mi történik általa az egésszel?”

Az Emberrel.

A közösséggel.

A természettel.

Az élettérrel.

És azokkal, akik majd utánunk érkeznek.

A szerető együttérzés nem azt jelenti, hogy mindenben egyet kell értenünk.

Nem jelenti azt sem, hogy eltűnnek a konfliktusok.

Hanem azt, hogy képesek vagyunk úgy dönteni, hogy közben a másik létezésének értékéről sem feledkezünk meg.

Ez már egészen más alap egy közösség számára.

 Milyen lenne egy szakrális társadalom?

Talán nem ott kellene kezdenünk, hogy milyen intézményei lennének.

Hanem annál, hogy milyen Ember képes létrehozni?

Olyan, aki ismeri önmagát.

Aki kérdez.

Aki képes kételkedni a saját igazában is.

Aki nem azért keres tudást, hogy uralkodjon vele másokon.

Aki tudja, hogy szabadság és felelősség nem választható el egymástól.

És aki érti, hogy egy közösség állapotát nemcsak azok alakítják, akik vezetik.

Hanem mindenki, aki benne él.

Ebben a társadalomban a tudásnak is más szerepe lenne.

Nem kellene kidobnunk mindazt, amit a tudomány segítségével megtanultunk a világról.

Éppen ellenkezőleg.

Meg kellene őriznünk.

De közben nyitva hagyhatnánk a kérdést:

Valóban mindent ismerünk már abból, ami az Ember és a világ működéséhez tartozik?

A Magyar Szakrális Anatómia éppen ebben a kérdésben keresi a maga útját.

 A hit nem helyettesítheti a tudást

A Szakrális Magyarország gondolata számomra nem arról szól, hogy mindenkinek ugyanazt kell hinnie.

Éppen ellenkezőleg.

„A hit, kétely nélkül fanatizmus.”

Ezért fontos a kérdés.

Fontos a tapasztalat.

Fontos a megfigyelés.

És fontos, hogy amit igaznak gondolunk, azt újra és újra hajlandók legyünk megvizsgálni.

A saját világképedet nem készen kellene megkapnod valakitől.

Építsd fel.

Kérdezz.

Tanulj.

Tapasztalj.

És közben merd megváltoztatni azt is, amit tegnap még biztosnak hittél.

 Mi lehet a magyarság küldetése?

A régi írás egyik legerősebb állítása ez volt:

Magyarnak lenni Küldetés.

De mit jelenthet ez?

Nem azt, hogy jobbak vagyunk más népeknél.

És nem azt, hogy nekünk jár valami, ami másoknak nem.

A küldetés számomra inkább felelősséget jelent.

Mit tudunk hozzáadni a világhoz?

Mit őriztünk meg?

Mit felejtettünk el?

Milyen tudást kaptunk az előttünk élőktől?

És ebből mit tudunk úgy továbbadni, hogy az ne csak nekünk, hanem másoknak is érték legyen?

Ha van a magyarságnak sajátos feladata, akkor annak értékét nem az bizonyítja, hogy beszélünk róla.

Hanem az, amit létrehozunk általa.

 Szakrális Magyarország nem készen vár ránk

Talán ez a legfontosabb.

Szakrális Magyarország nem valami, amit egyszer majd valaki létrehoz nekünk.

Nem érkezik egy vezető.

Nem érkezik egy rendszer.

Nem érkezik egy csoda, amely egyik napról a másikra mindent rendbe tesz.

Ha egyáltalán létrejöhet, akkor apró dolgokkal kezdődik.

Azzal, hogyan beszélsz a másikkal.

Azzal, hogyan bánsz azzal a hellyel, ahol élsz.

Azzal, mit tanítasz a gyermekednek.

Azzal, hogy mit tekintesz értéknek.

Azzal, hogy mit választasz akkor, amikor senki nem lát.

És talán azzal is, hogy hajlandó vagy-e megismerni önmagadat.

Mert egy országot könnyű elképzelni másmilyennek.

A világot is könnyű lenne megváltoztatni – legalábbis gondolatban.

A nehezebb kérdés mindig ez:

Én hajlandó vagyok-e változni?

Talán ezért nem egy térkép újrarajzolásával kezdődik a Szakrális Magyarország.

Hanem azzal, amit Emberként létrehozunk magunk körül.

A gondolatainkkal.

A döntéseinkkel.

Azzal, ahogyan egymáshoz fordulunk.

Azzal, ahogyan a TÉR-rel bánunk, amelyben élünk.

És azzal, hogy mit hagyunk magunk után.

Talán Szakrális Magyarország nem egy hely, ahová egyszer majd megérkezünk.

Hanem egy lehetőség arra, hogy másképpen legyünk jelen ott, ahol már most is vagyunk.