Miért éppen kék?

Egy különös szakrális hely Brazíliában.

A világtól távol, az Ég-hez közel. Szakrális hely Brazíliában.

Egy különös szakrális hely Brazíliában indította el bennünk ezt a történetet. Egy hely, amelyet nem kerestünk, mégis olyan kérdéseket hagyott bennünk, amelyek jóval túlmutattak magán az utazáson.

Gondolkodtál már azon, hogy miért kék az ég, miért kék a tenger, és miért maradt meg bennünk olyan erősen az, amikor medjugorjei hegyen látott kereszt kékje?

Egy különös szakrális hely Brazíliában.

Brazíliában járva egészen különös helyre érkeztünk. Nem kerestük. Nem terveztük. Egyszerűen odavitt bennünket az utunk.

Egy templomhoz.

A helyet a Magyar Szakrális Anatómia által használt szemlélet és saját szakrális térérzékelésünk alapján különlegesnek éltük meg. Olyan mintázatot véltünk felismerni benne, amely számunkra más, korábban vizsgált helyeket idézett.

Ez természetesen a mi spirituális értelmezésünk és személyes tapasztalatunk, nem tudományosan igazolt tulajdonsága a helynek.

És ott volt megint a kék.

A templom gyönyörű, kékre festett lépcsője.

Véletlen?

Lehet.

De az ember néha nem azért tesz fel egy kérdést, mert már tudja rá a választ.

Hanem azért, mert valami megállította.

Egy falu, ahol mindenki mosolyog

Ahogy ott jártunk, egyre több kérdésünk lett.

Miért mosolyog és énekel ennyi ember?

Miért szalad oda hozzád valaki kávéval és süteménnyel, ha csak egy kicsit is rámosolyogsz?

Miért invitál be egy idegen a házába, és miért mutatja meg büszkén az egész kis birodalmát?

És hogyan lehetséges, hogy két ember, akik még csak egy nyelvet sem beszélnek, egyszer csak mégis érteni vélik egymást?

Beszéltünk valamiről, amit nehéz szavakba önteni. Ő pedig csak ránk nézett, végighúzta a kezét a karján, és mutatta a felálló szőrszálakat.

Borzongott.

Mi pedig értettük, mire gondol.

Vagy legalábbis azt éreztük, hogy értjük.

Talán éppen az ilyen pillanatok miatt olyan érdekes az emberi találkozás. Nem bizonyítanak semmit a láthatatlan világról. De megmutatják, hogy vannak élmények, amelyekről egymástól nagyon távol élő emberek is képesek beszélni – néha még közös nyelv nélkül is.

Vajon mennyi kérdésre jut egyetlen élet?

A brazíliai emberek, akikkel találkoztunk, mély benyomást tettek ránk.

Volt valami felszabadító a mosolyukban, a lazaságukban, az egymás iránt mutatott természetes figyelemben.

És közben csak gyűltek bennünk a kérdések.

Miért?

Miért itt?

Miért így?

Miért ismerős valami, amit korábban soha nem láttunk?

És vajon élünk-e elég sokáig ahhoz, hogy minden kérdésünkre választ találjunk?

Valószínűleg nem.

Talán ezért is fontos, hogy mindig legyenek utánunk olyan emberek, akik tovább kérdeznek.

Akik nem feltétlenül kész válaszokat keresnek.

Hanem a valót.

Amikor egy egész falu ünnepel

Amikor arra jártunk, a falu éppen egy Mária-ünnephez kapcsolódó felvonulásra készült.

Ökrös fogatok. Lovasok. Éneklés.

A lovasok hangosan énekelve próbálták a bevonulást, az ökrös szekerek pedig szépen haladtak mögöttük.

Aztán észrevettük, mit visz az egyik szekér.

Egy nagy, kék hűtőládát. 🙂

A konvoj élén haladó lovas egyszer csak felemelte a karját, füttyentett egy hatalmasat – és a mögötte haladó szekerek szépen megálltak.

A kísérő lovasok odakocogtak a hűtőládához.

És előkerültek a sörök.

Mi csak néztünk.

Aztán nevettünk.

Talán az ünnep és az élet náluk nem is áll olyan messze egymástól.

Vörös és fehér papírrózsák kilométereken át

Közben a lányok díszítettek.

Mindent, amire csak rá lehetett kötni egy vörös vagy fehér krepp-papír rózsát.

Rózsák mindenütt.

Az út mentén, a házaknál, a felvonulás útvonalán – kilométereken keresztül.

Arra gondoltunk, mennyi kéz munkája lehetett ebben.

Hány este.

Hány beszélgetés.

Hány együtt töltött óra.

A templom melletti közösségi térben közben már főztek az asszonyok. A szertartás után ide várták az embereket.

Szépen megterített asztalok.

Friss virágok.

Készülődés.

Beszélgetés.

Mosoly.

Egy egész közösség dolgozott azért, hogy megszülessen egyetlen közös ünnep.

És talán végül nem is az volt számunkra a legérdekesebb, hogy miért kék a templom lépcsője.

Hanem az, amit az út végére ez a hely kérdezett tőlünk:

Nekünk vannak még ilyen közösségi ünnepeink?

Teszünk mi ennyit egymásért?

Mennyi időt, figyelmet és munkát vagyunk hajlandók adni valamiért, aminek nem mi vagyunk a középpontjában – hanem a közösség?

Tanulj meg egy új érzékelési formát, melyet bármikor és bárhol tudsz hadra fogni.

A választ rád hagyjuk.