Miért kígyó formájú a pápai audiencia terem a Vatikánban?

Nézd meg a képeket.

Aztán nézd meg még egyszer.

Ne azt keresd elsőként, hogy mások mit mondanak róla.

Te mit látsz?

Egy modern építészeti alkotást?

Egy kígyó fejét?

Vagy egyszerűen azt látjuk bele, amit látni szeretnénk?

A választ a fantáziátokra bízom.

Mit látunk valójában a pápai audiencia teremben?

Miért költenének milliárdokat egy ilyen különleges építményre?

Miért ezt a formát választották?

És miért vált az épület újra és újra olyan elméletek tárgyává, amelyek szerint oldalról vagy belülről nézve egy kígyó fejére emlékeztet?

Az, hogy valaki kígyóformát lát az épületben, önmagában még értelmezés.

Ettől azonban a kérdés számomra még érdekes:

Miért vált ki ennyi emberből ugyanilyen asszociációt?

És mit jelent számunkra a kígyó mint szimbólum?

Miért fordulnak el egyre többen az egyháztól?

Miért igyekszik az egyház eltussolni vagy belső ügyként kezelni azokat a szexuális és fizikai bántalmazásokat, amelyek beárnyékolják a működését?

Mi történik a hittel, amikor az az intézmény, amely erkölcsről beszél, maga válik súlyos erkölcsi botrányok szereplőjévé?

Van egyáltalán a zsidó-keresztény egyháznak – szándékos a kisbetű – még jövője?

Európában templomokat zárnak be, egyes korábbi templomépületek új funkciót kapnak.

De vajon miért?

Csak társadalmi változásról van szó?

Vagy az emberek egy része már nem találja meg az intézményben azt, amit valójában keres?

Istent.

Egyház és HIT ugyanaz?

Számomra ez az egyik legfontosabb kérdés.

Az egyház és a HIT ugyanaz?

Ha valaki nem hisz egy intézményben, az azt jelenti, hogy Istenben sem hisz?

Szerintem nem.

Sőt.

Lehet, hogy éppen akkor kezdődik az igazi keresés, amikor az Ember először meri különválasztani a kettőt.

A mise alatt elhangzik:

„Hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat.”

De az igazi HIT hol marad?

Miért kell hinnem egy intézményben ahhoz, hogy kapcsolatot keressek Istennel?

Miért kellene bárkinek közém és Isten közé állnia?

Mit viszel magaddal a templomból?

Az eredeti írásban ennél sokkal keményebben fogalmaztam.

Azt állítottam, hogy a templomban végzett rítusok és imák olyan kapcsolatokat hozhatnak létre, amelyek az Emberre és az otthonának TERÉRE is hatással lehetnek.

A Magyar Szakrális Anatómia szemléletében azonban itt nem kell megállnunk a feltételezésnél.

Fel lehet tenni a kérdést:

Mi történik a TÉR-rel?

Mi történik az Emberrel?

És mit érzékelünk abból, amit szabad szemmel nem látunk?

Itt kapcsolódik ehhez a szakrális radiesztézia.

A szakrális radiesztézia a Magyar Szakrális Anatómia szemléletében pálcás vizsgálati módszer, amely kérdéseken és az azokra kapott jelzéseken keresztül igyekszik vizsgálni a TÉR és az Ember láthatatlan összefüggéseit.

Nem azt mondjuk:

hidd el.

Hanem azt:

kérdezz. Vizsgáld meg. És ellenőrizd vissza.

H2 – Miért hordjuk a megfeszített Jézust a nyakunkban?

Egy meggyalázott, keresztre feszített Jézust ábrázoló feszületet hordasz a nyakadban?

Álljunk meg ennél egy pillanatra.

Ha egy meggyalázott ember képét újra és újra megmutatjuk, mit őrzünk meg vele?

A szeretetet?

A megváltást?

A szenvedést?

A bűntudatot?

A félelmet?

Mit jelent számodra valójában a feszület?

Nem azt kérdezem, mit tanítottak róla.

Hanem azt, hogy mit jelent neked.

Bűn, gyónás és bűntudat

BŰNÖS VAGY.

Ez az egyik legerősebb üzenet, amely évszázadokon keresztül végigkísérte a kereszténységet.

Gyónj.

Bánd meg.

Kérj bocsánatot.

Kapj penitenciát.

A középkor történetéből pedig a búcsúcédulákat is ismerjük.

De itt megint kérdezni szeretnék:

Mit gyónsz meg?

Az életet?

Hol végződik a valódi felelősségvállalás, és hol kezdődik a bűntudatra épülő irányítás?

Mert a kettő nem ugyanaz.

Ha rosszat tettem, vállalnom kell érte a felelősséget.

De ha az Emberrel elhitetjük, hogy létezésénél fogva bűnös, akkor egészen más történet kezdődik.

Ámen vagy Ámon?

És akkor érkezünk ahhoz a szóhoz, amellyel imák milliói zárulnak:

Ámen.

Miért?

Miért kell az ima végén Áment mondani?

Mit jelent ez a szó?

Honnan ered?

És mióta zárják vele az imákat?

Ámon – más néven Ámun vagy Amun – az ókori Egyiptom egyik jelentős istene volt. Nevéhez az „elrejtett”, „aki rejtve van” jelentés kapcsolódik.

És engem éppen ez a szó nem hagy nyugodni.

Rejtett.

Mit jelent az, hogy rejtett?

Van valami, amit nem látunk?

Valami, amit nem értünk?

Valami, amit eltakartak előlünk?

Valami, amiről már azt sem tudjuk, hogy valaha kérdeznünk kellett volna?

Az Ámen és Ámon hasonló hangzása önmagában még nem bizonyítja, hogy a két szó azonos eredetű. A nyelvtörténeti magyarázat az „ámen” szót héber eredetűként tartja számon, ahol a bizonyosság, megerősítés jelentésköréhez kapcsolódik.

De ettől a kérdéseim még nem tűnnek el.

Miért mondjuk?

Miért éppen ezt mondjuk?

Ki tanította meg erre az Embert?

Mióta mondja?

És mondta-e mindig?

H3 – Mondtak Áment az emberek az egyház előtt is?

Ez különösen érdekes kérdés.

Mi történt a bronzkorban?

Mi történt a vaskorban?

Hogyan szólították meg az emberek az isteneiket jóval a keresztény egyház kialakulása előtt?

Mivel zárták a kéréseiket?

Mondtak Áment?

Amit biztosan tudunk: az Ámen nem a keresztény egyházzal jelent meg. Már a kereszténységet megelőző héber hagyományban is használatos volt.

De ettől számomra még érdekesebb lesz a kérdés.

Honnan indult? Hogyan került át egyik vallási hagyományból a másikba? És miért maradt meg évezredeken keresztül?

H3 – Mi van, ha valami rejtve maradt?

Nem állítom, hogy az Ámen kimondásával Ámont szólítod meg.

Kérdezem.

És ez nagyon nem ugyanaz.

Mert ha Ámon nevéhez valóban az „elrejtett”, „aki rejtve van” jelentés kapcsolódik, akkor számomra óhatatlanul megszületik egy újabb kérdés:

Mi van elrejtve?

Lehet, hogy semmi.

Lehet, hogy két egymástól független szó hangzásbeli hasonlóságáról beszélünk.

De mi van akkor, ha egy régi történetből valami elveszett?

Mi van, ha valamit félreértettünk?

Mi van, ha valamit átértelmeztek?

És mi van, ha az Ember évszázadokon keresztül úgy ismétel egy szót, hogy közben már fogalma sincs arról, mit mond?

Miért kell minden ima végén Áment mondani?

Miért?

Ne fogadd el az én válaszomat.

Ne fogadd el automatikusan másét sem.

Nézz utána. Kérdezz. Gondolkodj.

Mert ha egy szóval újra és újra lezárod az Istenhez intézett szavaidat, talán nem túl nagy kérés, hogy legalább tudd:

mit jelent az a szó, amelyet kimondasz.

Erről külön is írtunk: Kihez imádkozol? – Amikor a Miatyánk imát mondod.

És akkor térjünk vissza a kígyóhoz

Ezer kérdés merül fel.

Ki tervezte ezt az óriási audiencia-központot?

Miért ilyen?

Miért lát benne annyi ember egy kígyófejet?

Miért vált különösen híressé az a látvány, amelyben a terem belseje, a két oldalsó ablak és a központi szobor együtt egy hüllőszerű arc benyomását keltheti?

És valóban ezt akarta a tervező?

Akkor megint felteszem ezt a zavaró kérdést? Egészen addig amíg fel nem ébresztem vele a tudatodat: Miért kígyó formájú a pápai audiencia terem a Vatikánban?

Vagy az emberi agy rendkívül erős mintafelismerő képessége dolgozik bennünk?

Nézd meg a képeket oldalról.

Nézd meg belülről.

De ne azért, hogy azt lásd, amit én mondok.

Nézd meg, te mit látsz.

H2 – A rendszer kritikája nem azonos az Ember kritikájával

És itt valamit nagyon fontos megtartanom az eredeti írásból.

Tisztelet annak a sok embernek, akik életükkel valóban a csendes hitet és szeretetet szolgálták.

Akik halkan és alázattal tették a jót minden körülmények között.

Voltak ilyen papok.

Voltak ilyen szerzetesek.

Voltak ilyen apácák.

Voltak és vannak ilyen hívő emberek.

Az intézmény kritikája nem jelenti azt, hogy minden hozzá tartozó Embert egyetlen ítélet alá kell vonnunk.

H2 – „Jó, jó, de mi lesz a többiekkel?”

És végül számomra itt kapcsolódik ehhez Sándor története.

Dr. Császár Sándor a bemutatkozásában ír arról, hogy eredetileg nem akart tanítani. Saját ismeretszomja vitte előre.

Aztán egy fiatalasszony feltett neki egy egyszerű kérdést:

„Jó, jó, de mi lesz a többiekkel?”

Ez a kérdés változtatta meg számára az ismeretek továbbadásának jelentőségét.

A teljes történetet itt olvashatod:

Dr. Császár Sándor bemutatkozása – „Mi lesz a többiekkel?”

És talán éppen ezért nem elég annyit mondani:

Ébresztő!

Mert ha egyszer elkezdesz kérdezni, utána felelősséged is lesz abban, hogy mit kezdesz a válaszaiddal.

Nem azt szeretnénk, hogy egy régi hitrendszer helyére egyszerűen egy másikat tegyél.

Hanem azt, hogy gondolkodj.

Kérdezz.

Vizsgálj.

Tanulj.

És amikor legközelebb belépsz egy templomba, kimondasz egy imát, keresztet viselsz vagy egy szimbólum előtt megállsz, kérdezd meg magadtól: