Hálás vagyok az Égnek, Nektek és – mi tagadás, önnön Sorsomnak is -, hogy részt vehetek a második tanfolyamon.
Megpróbálok eleget tenni a kérésének, hogy írjak visszajelzést, de ami az első tanfolyam óta zajlik bennem, arról cseppet sem egyszerű írnom. Vagy, mert én nem találom rá a megfelelő szavakat, vagy, mert talán szavakkal nem is igen lehet leírni… bár tekintve, hogy a magyar szakrális nyelv, inkább az előbbiről lehet szó…
Valami olyasmit adtatok nekem, amit már nagyon régóta kerestem. Hogyan fogalmazzam meg?
Visszavezettetek a Magyarok Istenéhez…
Igen, nagyon rég – kisgyerekkorom óta – munkálkodott bennem az Isten-keresés. Jártam egy darabig katolikus templomba, majd a reformátusokhoz, egy ideig még Jehova tanúihoz is. Nem éreztem azt, amit kellett volna, mindhiába.
Amit a Ti közvetítésetek révén kaptam, az valami egészen mást hozott az életembe. Elcsöndesült bennem valami, megnyugvást találtam az elmém legmélyén. Van bennem egy olyan belső béke, amit mással aligha lehet magyarázni, mint azzal, hogy megértettem végre, mi az igazi HIT, és ez a HIT elkezdett élővé válni, munkálkodni bennem. Ez egy olyan érzés, amit – azt hiszem – egyelőre sem leírni, sem átadni nem tudok másnak, de amiről már pontosan tudom, hogy nélküle az ember csak vakon ténfereg ebben az árnyékvilágban. És van bennem egy nagyon mélyről jövő igény, hogy abból a Fényből, amit kaptam, én is átadjak másoknak. Úgy érzem, hogy ez minden másnál fontosabb feladat. Ez az igény pedig, azt hiszem, az ALÁZAT megnyilvánulása.
Tudom, mert érzem és tapasztalom, hogy a ‘másik oldal’ erői is kőkeményen jelen vannak, olykor cizelláltabb, máskor durvább módszerekkel próbálkoznak. De amit kaptam, már nem tudják elvenni tőlem.
A pálca még messze nem működik a kezemben mindig úgy, mint lehetne. Nagyon sok még a kérdés is, nyilván ezek csak szaporodni fognak. Követek el hibákat, és rengeteg még a hiányosságom. És a Mi Istenünk megszólítása, a vele való kommunikáció is sokszor csak elég esetlenül megy – jelenleg talán ez bánt a legjobban. Mégis hiszem azt, hogy ezek a dolgok is szép lassan természetessé válnak majd, csak idő kérdése; ott belül az elköteleződés, a “bevésődés” már megtörtént. És egyetlen dolgot biztosan érzek: folytatnom kell a megkezdett utat…
Még egyszer nagyon köszönök Nektek mindent.
Tímea Budapestről