Skip to main content

Élt egy EMBER. Petőfi Sándor.

Tudta a Magyarok Istenét. Ha nem ilyen csodálatos lángoló tudata lett volna, hogyan írhatta volna meg a verset a Magyarok Istenéről?

“Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk! ”

(Pest, 1848. március 13.)

Tudjuk, hogy az sem véletlen hogy olyan szívesen vendégeskedett egy bizonyos csodálatos várban.

Ki az, aki tud szerezni nekünk egy hatalmas- hatalmas farönköt, hogy megfaragtassuk végre a Magyarok Istenét hogy az utókor is tudja ŐT!

Fafaragó művész már van, már csak az a bizonyos rönk hiányzik!

Olvassátok az ünnepünk alkalmából szeretettel:

 

A MAGYAROK ISTENE

Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidőn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gunyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed…
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!

Pest, 1848. április