Skip to main content
Öröm

Ottilia

Szerző: 2018-10-06No Comments

A tegnap történtek, a sok csoda, mind, mind arra ösztönöznek, hogy most már írásban is megörökítsek néhányat azokból a változásokból, amelyek az elmúlt 3 évben – akkor kezdtem a Szakrális ébredés 1-es tanfolyamot – köszöntöttek az én, vagy a szeretteim életébe.
Korántsem teljes ez a felsorolás, inkább csak apró szösszenetek.

Amikor vége lett az első 2-es tanfolyamnak, – azért fogalmazok így, mert többszörös ismétlő vagyok és bízom benne, hogy még lehetek is – egy számomra ismeretlen nyugalom szállt meg. Békés, csendes és nagyon kellemes érzés volt.
Tettem a dolgom, amit az oktatóktól tanultam, igyekeztem a legjobb tudásom szerint rendben tartani magamat, a személyes életteremet és a családomat.
Alázattal kértem, amikor tehettem.

Az első alkalom a testvérem kislányának a nyelvvizsgája volt. Igencsak idegeskedett előtte, ahogyan általában a lányok szoktak. És igen, sikerült! Hálás voltam érte. Majd következett az érettségije, a felvételije. Kértem a segítséget és mindegyik remekül sikerült a kislánynak.

Egyszer azt mondta egy kedves fiatalasszony, hogy nekem is köszönhet valamit. Röviden: távoli ismerősöm, melegszívű hölgy és nagyon szerettek volna kisbabát. Említettem neki, hogy ha hisz a láthatatlan világban, talán érdemes lenne nem csak orvosi segítséget igénybe venni. Ő igen, de a párja nem hisz ebben. Gyakran eszembe jutott, hogy ha valaki oda szándékozna érkezni, mennyire boldog szülők fogadnák. Eltelt néhány hónap, találkoztam a hölggyel, aki boldogan mutatta és simogatta a szép, erősen gömbölyödő pocakját. Pár hónapja pedig a csodaszép, kiegyensúlyozott kislányát. A hölgy annyit mondott, hogy ezt magának is köszönhetem. Mármint nekem. A szemében láttam, hogy így is gondolja. Nem tagadom, könnyes lett a szemem, annyira örültem a boldogságuknak.

Másik csoda: a fiam párja beteg lett. Nem tudták, mi a betegsége, hét orvos véleménye közül nem volt két egyforma. Arra döbbentett, igen, döbbentett rá az ő betegsége, hogy annyira szeretem őt is, mint a fiamat. Kértem számára a segítséget, ahogyan tanultam. Alázattal, a szabályokat betartva. Meggyógyult ez az arany teremtés, anélkül, hogy pontos diagnózis született volna. Istenem, milyen hálás voltam én ezért! Vele tudok, ha nem is teljes mélységében, de valamennyire beszélgetni a láthatatlan dolgokról.

Minden egyes utam előtt, – igen, ha csak a városon belül megyek valahova, akkor is – amikor beülök az autómba, kérem a segítséget. Soha nem felejtem el, hogy már miktől menekültem meg! Koccanásoktól több ízben, alig hittem a szememnek. Egyszer elment az olajnyomás, de nem ám akárhol: a célban. Nagyon nem mindegy. Hálás voltam, hogy így történt és volt erőm hazajönni onnan.

Jönnek a nehézségek is, természetesen: reggel utaztam volna tanfolyamra, éjjel belázasodtam, minden átmenet nélkül, majd, amikor már késő lett volna elindulni, nyomtalanul elmúlt a betegség.

Egy másik alkalommal arra mentem le a parkolóba, hogy defektes a bal első gumi. Tanfolyamra indultunk volna. 3/4 4 volt, hajnalban. Ilyenkor kitől kérhetek segítséget? Egy kerékcsere nem fog ki rajtam, csakhogy új garnitúra volt feltéve, ehhez nem volt pótkerekem. Nem mellesleg, az új garnitúrát drága barátoktól és a drága testvéremtől kaptam. Ehhez tudni kell, hogy a testvéri kapcsolatunkból kimaradt az első 6 év, később pedig bő 20 év. Elindultam a Szakrális ébredés útján és újra jó a viszonyunk, olyan jó, amilyen sose volt. És nem az ajándék miatt!
Mondom magamnak hajnalban: úgy tűnik, meg is jöttünk. Felhívtam a barátnőmet, ő is jött volna, hogy ez van. Reggel felhívtam a testvéremet, hogy nem tudunk elmenni. És segített, holott már dolgoznia kellett volna. Ő nem hisz a számunkra nem látható dolgokban, de tudta, hogy nekem NAGYON fontos, hogy el tudjak menni. Még ő bíztatott, hogy menjetek, ez nem akadály! A barátnőm már visszaaludt, de mondtam, mégis megyünk, a kedves gumis barátunk megcsinálta a gumit, mi pedig elindulhattunk és ott lehettünk a tanfolyamon.

A fiam és a párja utazgatnak és túrázgatnak bel- és külföldön egyaránt. Becsületesen dolgoznak, és erre gyűjtenek. Mindig kérem számukra a segítséget és hálás szívvel köszönöm meg, hogy épségben, biztonságban utazhatnak. Tavasszal Amerikában jártak, lövöldözés volt az egyik kisvárosban, ahol megszálltak. Sajnos nem ritka arrafelé. De ők másfelé jártak éppen. 🙂
A nemzeti parkokban gyakoriak a kígyók, – készültek is közeli fotók róluk – a medvék, de hála az Égieknek, a fiatalok épségben jöttek haza.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy simán mennek a dolgok, mindig minden sikerül, az téved. Azonban megtanultam és folyamatosan tanulom elfogadni az embereket, a mindennapi történéseket. Megadom a tiszteletet mindenkinek és bízom másokban, amíg vissza nem élnek vele.
Hiszem és tudom, no meg érzem is, hogy a jó úton vagyok. Megértem, hogyha mások egyéb utakat választanak, az ő döntésük.

Nagy volumenű döntéseket hoztam az elmúlt egy évben:
– Felszámoltam az 5 és fél évig tartó kapcsolatomat a barátommal. Igen, ennyi időbe telt, de a kezdeti gyanú beigazolódott és könnyű szívvel tettem pontot a kettőnk ügyének a végére. Megdönthetetlen bizonyíték formájában kaptam meg ehhez a segítséget. Ahelyett, hogy összetörtem volna, hálás voltam, amiért ekképpen alakult.
– Haladva a szakrális ismeretek útján, azt vettem észre, hogy 1-2 emberben, akik műveltek, olvasottak, bizonyos beszélgetések során, elakad a szó. Egyszer csak nem tudnak válaszolni a feltett kérdésekre és elfogadhatóan érvelni sem. Megdöbbentő volt ez a felfedezés.

Ahogyan az is, amikor “kiléptem a testemből”. Nem tettem érte semmit, mindössze megtörtént. Láttam a testemet és meg is érintettem, egy ujjal, finoman, nehogy megijesszem magamat. Azt mondtam szépen, halkan: itt vagyok. Érdekes volt és nyugodt, puha érzés jellemezte ezt az élményt. Még két vagy három alkalommal kerültem hasonló állapotba. Ilyenkor erős zsibbadást tapasztaltam és azt, hogy a testem nem én vagyok. Én azon kívül tartózkodom.

Nemrégiben, a Szakrális Ébredés táborban is baleset ért. Drága barátok hoztak le a hegyről, mert nem tudtam lábra állni. Másnap indulni kellett haza. Annyit kértem a Segítőimtől, hogy képes legyek hazavezetni. Annyi, de annyi barátom kért nekem, annyian nyújtottak fizikai segítséget is, hogy rendben itthon voltam. Mekkora csoda ez?

20 év után ott hagytam a munkahelyemet. Eldöntötte valaki, hogy az én pozíciómra másnak nagyobb szüksége van. Lehetett volna, hogy szépen, korrekten intézzék, éppen ellenkezőleg történt. DE! Ez volt a végső lökés, hogy mozduljak már meg és lépjek tovább! Megtettem. A következő “állomás” nem az én helyem volt, jöttek is a jelek, a figyelmeztetések: üzemi baleset, egyéb baleset, betegség alakjában.

Közel fél év telt el álláskereséssel. Kevés olyan barátom, ismerősöm van, akiket valamilyen formában nem kerestem meg, hogy segítséget kérjek tőlük. Kaptam egy-egy ajánlatot, de ami igazán jól esett, azok a kedves szavak, az ölelések, a meleg hangvételű levelek, amelyek arról biztosítottak, hogy mennyien vannak, akikre igazán számíthatok.
22 évvel ezelőtt már voltam igen nehéz helyzetben. A mostani hasonlított rá, ismerve az akkori következményeket, tudtam, ki kell másznom belőle, minél hamarabb. A múlt héten, hétfőn, elmentem egy meghirdetett állás után érdeklődni. A leírás és a valóság ellent mondtak egymásnak. Elkeseredve ültem le egy téren, a padra. Néztem felfelé, magamban mondva: jönnie kell a segítségnek, a megoldásnak, kell, hogy legyen ilyen! Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom a táskámban, szinte meg se lepődtem. Olyan hölgy ismerősöm hívott, akit történetesen nem fárasztottam a problémáimmal, mégis volt rá füle, hogy meghallja azokat és önként beajánlott egy munkahelyen. 2 napra rá mehettem bemutatkozni, felvettek és e hét hétfőtől ott dolgozom. Mit is érzek? Nehéz leírni. Hálát, hogy meghallgatták a kérésemet. Nem tudom kellően megköszönni a forrásból érkező sok segítséget. Ha jól számolom, ez a hatodik munkahelyem. Bízom benne, hogy hosszú időre szól.

Kb. 2 évente felvetődik bennem a gondolat, hogy lejjebb kellene költöznöm a 4. emeletről. Nem egyszerű felmászni és felcipekedni ide. Ám nagyon örülök, hogy eddig nem sikerült, – még ha olykor fel is csillant a reménysugár – mert anyagilag nincsenek meg a feltételei. Így nem csináltam magamnak még nagyobb bajokat.

Igaz, amit a tanfolyamokon hallunk: figyelni kell a jelekre, az érzékelésünk kifinomodik, tanuljuk meg értelmezni őket.

Még valami: valóban érzékenyebb lettem. Fáj, ha emberek bántják egymást. Sért a szavak éle, az indulatos beszéd, egy csúnya pillantás. Akkor is, ha az érintettek nem veszik észre. Mintha engem bántanának. De micsoda ajándék az, ha egy számomra kedves emberrel együtt örülhetek! Az ő öröme az enyém is. Én így élem meg, hogy EGYek vagyunk.

Ezeket a gondolatokat fontosnak tartom megosztani veletek.

Milyen gyarló is vagyok!
Kihagytam két csodát. Mentségemre szolgáljon, hogy ha elolvastátok az eddigieket, láthatjátok, mennyi minden történt velem és a szeretteimmel.
Velük kapcsolatos, amit még megosztok veletek:
Úgy alakult, hogy a testvérem és a párja szétváltak, kb. 23 évig tartott az ő kapcsolatuk. Szívből kívántam a testvéremnek a legjobbakat, hogy megfelelő társat találjon magának, de ő nem akart. Ezt tiszteletben tartottam. Néhanapján elkalandoztak a gondolataim, hogy 50 év felett miként lehetséges megfelelő párra lelni és arra jutottam, hogy talán egy valamikori közös fészek – például egy iskola, közös osztály, sport, lakóhely – jó kiindulópontként szolgálhat.
És tessék! Nem tettem semmit, ám a testvérem így talált magának társat, egy közös fészekből.
Varázsütésre ismerkedett meg az ő csodálatos lánya egy komoly gondolkodású, szimpatikus fiatalemberrel. Így érkezett két kedves, jó ember a mi kis családunkba. Részemről szeretettel fogadom őket és hálát adok értük minden nap. Isten hozta mindkettőjüket! 🙂

És mi történt kb. fél órája? Megosztom ezt is veletek:
A drága testvérem és az ő drága kislánya ezen a héten külföldön voltak, a barátaiknál töltöttek pár napot. Szinte soha sehova nem utaznak, külföldre pláne nem, örültem, hogy rászánták magukat. Legyenek szép napjaik, jó emberek, sokat dolgoznak, a kislány még tanul is, rájuk fér egy kis kikapcsolódás. Az elhatározás tavasszal született, amikor még egyiküknek sem volt párja.
Mielőtt indultak, írtam a kislánynak, – aki nemsokára tölti be a 22. életévét – hogy kérek nektek segítséget az Égiektől. (A kislány sorsa és az enyém sokban hasonlít egymásra és nem a jó dolgokban.)
Említettem, hogy a testvérem nem hisz a láthatatlanságokban, a kislánya sem. Ennek ellenére megírtam a kislánynak, hogy ő is kérhet és kérjen is maguknak biztonságos utat, kérje, hogy épségben érkezzenek meg. Lesznek ott velük “mások” is, higgyen bennük és fogalmazza meg a saját nyelvén, szívből és alázatosan, amit szeretne.
Teltek a napok, sűrűn jártak ott a gondolataim, bízva abban, hogy minden rendben van a szeretteimmel.
És ma jött egy üzenet a kislánytól, aki a mindennapokban nem közlékeny, hogy:

Mindjárt indulunk haza. Küldesz nekünk angyalkákat?

Nekem ez a hit megingathatatlan bizonyítéka és azonnal eszembe jutott, amit az egyik Szakrális Ébredés tanfolyamon tanultam. Nevezetesen, hogy a családon belül a szokásosnál erősebben érvényesülnek a rezgések, azért születünk le egymáshoz közel, egy családba, mert így kapunk ismételten lehetőséget, hogy végre szerető együttérzésben élhessünk, miután rendezzük előző életeink elvarratlan, a szeretettől messze elkanyarodó szálait.

Nem tud ez a drága kislány a szakrális ismeretekről semmit, nem érdeklődik, de észreveszi, hogy na, a nagynéném már megint tanfolyamra megy, kicsit bugris, meg furcsa, de az kétségtelen, hogy szeret bennünket, így csak a javunkat akarja.
A tőle idézett fenti két mondat az ő kérése és az általam járt út iránti bizalom kifejezése.
Megint elsírtam magam. Azt válaszoltam, már megyek is és kérek nektek segítséget, de kérlek, tedd meg Te is, drága Szívem!
Mivel a családomról van szó, természetesen e nélkül is megtettem, amit kell és teszem minden nap.
Ismét tanultam, hogy a kimondott szavak olykor nem találnak megfelelő befogadásra, de léteznek hatásosabb kifejezési eszközök, kibocsáthatjuk sokféleképpen a jeleket és egyszer csak valaki fogja azokat. Ha eljön az ideje, ilyen és hasonló visszacsatolásokat, csodákat kaphatunk.

Hálásan köszönöm. 🙂