Örömmel osztom meg veletek gondolataimat, mintegy köszönetként a tisztuló szemüvegemért. 🙂 Azért, hogy az általatok újonnan eszembe juttatott ismeretek, illetve hozzáférési kulcsok által olyan megértésekre, tapasztalásokra, olyan tudatosságra tehetek szert, amire folyton vágytam, ahová mindig is tartottam.
Gyerekkorom óta, minden nagyobb érzelmi traumát (szülők válása, édesapa elvesztése…) komoly, kórházban eltöltött időszak követett. Olyan szinten bele tudtam magam sodorni az érzelmi káoszba, hogy általában hónapokig tartó kezelések, illetve műtét lett a vége. De az is feltűnő volt, hogy miután bekerültem, esetleg valami ijesztő diagnózist állapítottak meg, szinte mindig nagyon hamar felálltam belőle. Olyan hamar, hogy az orvosok valamilyen tudományos írásban szinte minden ilyen alkalom után referáltak az esetemből. Miután eljutottam az 1-es szakrális tisztító tanfolyamra, kezdtek a kis puzzle darabkák összeállni, hogy miért is történhetett mindez:
Hitem mindig töretlen volt… valamiféle bizonyosság mindig volt bennem, hogy létezik egy olyan segítő-rendező elv, kihez bármikor (annak idején még főleg bajban) fordulhatok. Akkor még imádkoztam… De ezekben az imákban éltem meg azt a mély kapcsolatot, mely hatására visszatérhettem az utamhoz. Letisztult lelkem, meggyötört testem ideig-óráig emlékeztetett, hogy miért is vagyok itt, hogy hogyan érdemes tenni a dolgomat. Aztán ahogyan telt az idő, ezeket az ismereteket újra, és újra, és újra szem elől vesztettem.
Életem fordulópontját 3 éve a daganatos diagnózisom hozta el. Emlékszem, hogy mindazon tapasztalat ellenére, aminek már a birtokában voltam, mennyire letaglózott a hír. Apukám egy ilyen betegség miatt váltott frekvenciát, pontosan azok a hiedelmek kötöttek gúzsba, amiket vele, ezzel kapcsolatban megéltem. A testi–lelki szenvedése olyan nyomokat hagyott bennem, amit az évek során csak nehezen tudtam elhalványítani. A kezdeti sokk ellenére mégis sikerült ezt egy olyan helyzetként megélnem, hogy egy újabb (talán az utolsó) esélyt kaptam a változásra. Hogy az addigi pörgős, mindent elemző, mindenkinekjólegyencsaknekemnem, mindentmajdénegyedülmegoldok Krisztából, fokozatosan, egy csendesen szemlélődő, nyugodt, elfogadó, külsőségeket figyelmen kívül hagyó, háttérben tevékenykedő Kriszta váljon.
Ebben a folyamatban mutatták meg az utat hozzátok. Az alap tanfolyamon már megerősítést nyert mindaz, amit addig csak sejtethettem. Olyan volt, mintha hazataláltam volna.
Hogy mit ad nekem a szakrális radiesztézia?
Elsősorban a családomat. Hiszem, hogy nem ok nélkül vannak körülöttünk azok az emberek, akik ideig-óráig kísérnek bennünket. Akik a legközelebb állnak, tükröt mutatnak, hogyan és mit kellene változtatni, hogy rátaláljunk arra az útra, amiért jöttünk. A szakrális ismeret segít ennek felismerésében, elfogadásában, megoldásában. Az együtt-érző szeretet megélésével, olyan környezetben élhetjük a mindennapokat, mely nyugodt hátteret biztosít a kavargó hétköznapokban.
Játékszabályt az ÉLET nevű játékhoz. Szeretném úgy játszani, hogy méltóvá váljak ezekre az ismeretekre.
Sok-sok feladatot. Olyan emberekkel is találkozom, akik nyitottak ezekre az ismeretekre, s általuk tapasztalhatok. Tanítanak, bátorítanak, erőt adnak. Csupán egy esetet szeretnék megosztani (a sok közül. 🙂 ), mely az első tapasztalás volt az alap tanfolyam után. Tavaly nyáron már kaphattunk egy fontos hozzáférést, s rá két hétre utaztunk a családdal nyaralni. Hanna lányomról tudni kell, hogy pici baba kora óta, ha hányás–hasmenésre került a sor, az esetek 90%-ában kiszáradt, és kórházi kezelésre szorult. A pihenés fele már eltelt, mikor délután fél 3 körül rosszul lett, de olyan szinten, hogy egy korty víz sem maradt meg benne. Az egész délutánt és estét a WC-n töltöttük. Ez idő alatt folyamatosan kértem a Segíts–Ég-et, illetve az otthonról vitt egyenlő szárú keresztet – nem feszületet – adtam oda neki, hogy szorítsa a kis hasára. Éjfélkor még semmi javulás nem történt, így kértem a férjemet, a recepción kérje el az ügyelet számát. Már akkor jött a segítség, hiszen a recepción nem talált senkit, hiába várt a férjem percekig… Visszajőve mást nem tudtam tenni, mint próbáltam olyan helyzetbe fektetni a gyereket, hogy minden szempontból kényelmes legyen neki, továbbra is folyamatosan kérve a fényoldali erőket. Onnantól fogva végigaludta az éjszakát, és másnap reggel úgy ébredt, mintha semmi sem történt volna.
Írhatnék még sokat – sokat, de már így is kicsit hosszúra nyúltam.
Nagyon hálásak vagyunk Nektek!
Nagy ölelés és sok-sok puszi,
Kriszta