Kimosták az agyakat az ünnep tiszteletére.

Nézem az embereket, rohannak valahová. MÉG ajándék kell! „Még akarok adni neki valamit!” Még sütök valamit! Még be kell csomagolnom, még be kell vásárolnom… ugye ismerős ez neked is?

Tegnap vonaton utaztam. Szinte hallottam az emberek gondolatait. Még, még, még.

Hol marad az eredeti gondolat, hol marad annak az ünnepe, hogy egy csodálatos, egy igazi tanító megszületett, és azt adta az emberiségnek, amiből hiányt szenvedett: szeretetet, figyelmet, követendő utat.

Néztem az emberek arcát. Fáradt volt mindegyik. Fásultan, robotokként ültek. Volt, aki viszont nagyon jólképzettnek érezte magát a fényesre suvickolt cipőjében és gondolta majd Ő megmondja, és beleszólt mások magánbeszélgetésébe. Fölé helyeződött mindenkinek. Talán jobb lett volna, ha hallgat. Mitől érezzük magunkat okosabbnak, és hitelesebbnek egy olyan témában, amelyről csak elhisszük, hogy értünk? Azok bezzeg hallgatnak, akiknek szólni  kellene, és azok szólnak, és viszik a hangot, akiknek hallgatni kellene.

Karácsonyi ajándék helyett, csak beszélgess, simogass.. Simogasd meg szóval és érintéssel szeretteidet, lepd meg őket az időddel és a figyelmeddel. Kommunikálj szívtől-szívig. Ne csak a marketing legyen meg ebből, legyen mögötte tett is. Az álságos tett néha komikikus: mások keresztnevét, nevét is felveszik a nagy szívtől- szívig kommunikálásban, csak hogy többnek látszanak. Ezáltal nem „mesterré” válnak, hanem intő példává.

Ne akarj mester lenni, ha annak érzed magad, az már régen rossz. Ha ” csak ” tanító vagy, akiben ott az alázat, elérted az utadat. Nem kell szemináriumot tartani annak, akiben az önzés sötét törvénye diktál.

“Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a lábatokat, én, az Úr és a Mester…” (Jn 13:13-14).