„Haza megyünk, haza! Tudjuk nem sokára…”

Trianon. Ki az a magyar ember, kinek e szó hallatán ne ökölbe rándulna a keze?

Miért kellett szétszakítani a Kárpát hazánkat? Mitől féltek ezek a gaz bitangok? Miért pont Magyarországot kellett ennyire szétcincálni?

Megválaszoljuk nektek: azért mert féltek tőlünk. Félnek most is, mert a nyelvünkben és a vérünkben van az érték és az ősi kincs!

Félnek attól is, hogy a magyar földön található szakrális helyeink felismerésével és megismerésével még erősebbek lettünk volna. Ezért szétszabdalták az aranyban, ércekben, terményekben, állatokban gazdag Magyarországunkat, hogy soha, de soha se derüljön ki milyen szakrális, és természeti kincsekkel teli földön éltünk, és élünk mi magyarok.

Munkánk során igyekszünk nektek megmutatni ezeket a csodálatos szakrális helyeket, ahol csak úgy jó lenni… jó élni… és jó egy mély levegőt venni, vagy csak heverni a földön és hallgatni a tücsköket és madarakat. Jó érezni, ahogy a szakrális lényed rendeződik, tisztul, javul, gyógyul… Jó tudni, hogy ami itt ezen a csodás szakrális helyen történik veled, láthatatlan ugyan, de láthatatlanságában van az ereje, a csodája. Ezt vették el tőlünk, és még mást is. Az igazi történelmünket. Az igazit, honnan jöttünk, milyen igaz vallást gyakoroltuk már akkor amikor Rómában még csak a dombokon kergetőztek a farkasok… Ezt mind elvették tőled, mert csak azt a nemzetet lehet igában tartani, aki elveszti ősi gyökereit!

Hol lennénk akkor már, ha ez a 100 évvel ezelőtt brutális döntés nem születik meg? Így is példaképként emlegetnek bennünket egyes országok… mi lett volna ha … Oh! Jobb ebbe nem belegondolni. Hisszük, hogy ez változni fog!

Mennyi hőst adtunk a világnak, mennyi emberi élet lett áldozat, mert ők is tudták: MAGYARNAK LENNI KEGYELEM!

A nyelvünkben megtalálható egy csodás információ, miszerint SEGÍTS-ÉG.

Kérjünk segítséget, kérjünk és kérjünk… hogy végre a magyar föld magyar föld legyen!

Történelmi szavak:

Apponyi gróf így szólt, amikor a magyar delegáció vezetőjeként tudomásul vette Magyarország halálos ítéletét: “Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.”
A magyarok istene hallgassa meg.

…. és hogy élték meg ezt a gyalázatos döntést itthon az emberek:

Padányi Viktor: 1920. június 4.
E-mail
…Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefon összeköttetésben állott Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időről-időre megjelenő hírközleményeket. Az utcák már reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottas házaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.
Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és jövőjüket.
Budapest percek alatt feketében öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyermekek mentek az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég fel átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutogatva, őrjöngve kiabálta:
– Hát ezért?
Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs: „Rendkívüli kiadás”. A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben lángolt a tehetetlen düh, csoportoknak vezércikkeket olvastak fel hangosan, a Múzeum téren elkezdték a Himnuszt hangosan énekelni… és a harangok kongtak… kongtak, szinte elviselhetetlenül.
A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. S a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül.
E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, melynek felső sarkában még ez a név állt: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül. Aztán megállt előtte kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal és olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyent mi még soha nem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú ciszterci papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatus est”.
Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégyéves magyar fiú. A Golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább. Leborultunk a padokra és lekezdünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztülfeszítésének a napja volt, 1920. június 4. Péntek…

Forrás:

http://www.szozat.org/index.php/emlekezet/tartalommutato/14872-padanyi-viktor-1920-junius-4